2017. április 18.

Várom mit hoz a holnap. Itt volt az egész tavaszi szünet, de egész egyszerűen nem tudtam élvezni. Egyetlen nap volt, amikor megfeledkeztem minden zavaró tényezőről és csakis a pillanatnak éltem. Azóta viszont nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna arra az egy emberre, aki most a legfontosabb nekem. Merthogy megtaláltam. Igazából nem kellett messzire menni, hogy belé botoljak, hiszen 8 évig voltunk évfolyamtársak, most pedig már 2 éve osztálytársak. Nagyon szeretem. De a szünet előtti nap csúnya szót mondott nekem. El sem akartam hinni. Miután együtt töltöttünk egy tökéletes napot...Megoldást próbáltunk keresni. Hiszen sok embernek szúrja a szemét kettőnk kapcsolata. Úgyhogy próbáltunk kitalálni valami megfelelőt..de sajnos az nem olyan könnyű, ahogy azt az ember lánya elsőre hiszi. Hiába akartam én kompromisszumot kötni, Ő mindent, vagy semmit alapon játszik. És neki nem elég az a kevés, ahogy most állunk. Persze nekem sem. Azt mondta ő így is, úgy is belehal, akárhogyan is folytatjuk, ezért ő döntött. De az csak az ő döntése, nekem beleszólást sem engedett. Könnyek közt fürödtem egészen onnantól kezdve, hogy elváltunk. 2 napig csak zokogtam. Azt hajtogattam, hogy nem bírom. Nem hittem el. Nem akartam elhinni.
Aztán jött a péntek este. Amit tudni kell a jelenlegi életmódomról, hogy erősen hozzátartoznak a péntek és szombat esti bulizások. Nem az alkoholról van szó, vagy hogy elmondhassam, hogy én eljárok esténként itthonról. Nem. Ez a társaságról szól, a közös pillanatokról és élményekről. Arról, hogy a gondok, problémák megszűnnek létezni. Csak  mi vagyunk és a felhőtlen jókedv. A sírás, a nevetés, a suttogás, a kiabálás. Minden. De sajnos ez az érzés csak késő délutántól másnap hajnalig létezik. Aztán egy kiadós alvás után már nem ugyanaz az helyzet. Visszatérsz a mindennapokba, ami tele van szomorúsággal. És ez lehangoló. Ez az, amiért mindenki egész héten csak a pénteket várja.
Most viszont várom, hogy visszamehessek suliba, ugyanis azóta a bizonyos nap óta nem hallottam semmit Róla. Akárkinek mondtam, hogy várom a holnapot, azt hitték meg vagyok huzatva. De ők nem tudják miért, ezért annyit feleltem, hogy csak vicceltem. Izgulok, hogy mi lesz holnap. Hogy vajon még mindig úgy gondolja-e, ahogy akkor. Talán meg tudom győzni az ellenkezőjéről. Egyszerűen nem vethet véget valaminek csak így. Hiányzik. Amióta csak búcsút mondott. Vágyom rá, őt akarom. Újra csókolni akarom.


Kitti

♥ 13:51